A sírás környékezett a boldogságtól - Édesanyám emlékére

 

Fontos volt ez a vizualizációs gyakorlat, nem is gondoltam előtte, hogy ennyire. Anyámat elvesztettem

még óvódás gyermekként. Valójában azt gondolom már, hogy őt senki nem pótolhatta volna,

akárki is lép a helyébe, mert senkinek a szüleit nem lehet mással pótolni.

Ha valaki gyermekkorában elveszti őket, az fel sem méri, hogy mekkora veszteség érte.

Amit megélünk gyermekként a családunkban, arról azt gondoljuk, hogy az a normális.

A családon belül más sem tudja kezelni a tragédiát, mert mindenki azzal küzd, hogy ő maga feldolgozza

a saját fájdalmát, pontosabban fogalmazva megbirkózzon az űrrel, ami maradt az után, aki eltávozott.

Így volt ez velem is. Volt bennem fájdalom, harag, és még sok minden eltávozott anyámmal kapcsolatban

és a családom velem maradt tagjaival kapcsolatban is. Rossz volt felismerni,

hogy az anya szót a saját édesanyámmal kapcsolatban nem használtam, annyira tagadtam,

hogy valójában sehogy nem szólítottam. A vele kapcsolatos mondataimnak nem volt alanya,

nem vettem róla tudomást. Borzongató felismerés volt ez. Ennek ellenére viszont nagyon fontos,

hogy úgy éreztem, valami minket „nagyon” összeköt.

Az én szememben ő, az én anyám nagyon különleges ember volt. Mégis azok a képek,

amiket a család sugárzott róla azokban a történetekben, amikben mégis szerepelt

a kollektív családi „tagadás” ellenére, szóval azokban én mégis mindig azt éreztem,

hogy Ő nem olyan volt. Nem írom le, hogy milyennek nem gondoltam őt, inkább,

hogy milyen volt képzeletben találkozni vele, aki az édesanyám volt.

Lelkemben teljesen nyitottan kényelmesen elhelyezkedtem és készen voltam a gyakorlatra.

A külvilág zaja megszűnt, a felvezetés a szokásos volt, nyugtató és biztonságot adó.

Teljesen elragadott valami „más” állapot, olyan „itt van mindenhol” érzésem volt.

Képzeletben ott volt velem szemben, vidám volt és csicsergő, gyönyörű volt, 

ahogyan csak egy anya lehet. Azt gondolom, mindig ilyennek képzeltem

egy igazán boldog édesanyát, aki jól van magával és Istennel.

(Nem emlékszem 3-4 éves koromra, hogy milyen is volt, csak fényképekről van némi benyomásom róla.)

Olyan érzés volt, mint amire azt szokták mondani, hogy „összetartozunk”,

amit úgy szoktak jellemezni, hogy „hazaértem”. Hozzá tartozom, még ha nem is töltöttünk túl sok időt

egymással ebben az életben. Olyan volt, mint mikor azt érzi a szegény ember, hogy valami nincs rendben

az ő szegénységével. Mindig is érezte, és most valahogy ráeszmél, hogy nem is szegény, sosem volt az,

ő mindig is ehhez az emelkedett "valóhoz" tartozik, ami olyan nemes, olyan tiszta, olyan szép,

olyan biztonságos, ami mindig is volt és meg is marad.

Nem éreztem szeretetet, nem azt éreztem, hogy ő az anyám – persze én nem is tudom,

milyen az anyát érezni mellettünk -, hanem azt, hogy ez a nő, aki az anyám,

ő én is vagyok, mi nagyon egyek vagyunk. Ez nem olyan, mint ha az ember visszamenne az anyaméhbe,

itt nincs igazi materiális érzés, legalábbis nekem nem volt.

Ami viszont itt következett, olyat én még soha nem éreztem. Mintha belefeküdtem volna egy gyönyörű,

vakítóan sárga folyamba, ami nem akar elsodorni, hanem inkább feltölt. Csak folyt és folyt át rajtam,

mindenemet átjárva. 

Ilyen az anyám, ennyire védelmező, ennyire tiszta és bölcs, ekkora szeretet van benne.

Hisz, akkor én is hasonló vagyok, nekem is megvan a lehetőségem – gondoltam -,

hogy én magam ezt megteremtsem magamnak és adjak másnak is. Csak hagynom kell,

hogy belőlem is kiáradhasson, anélkül, hogy bárminek esélye lenne ezt megrontani, elzárni, korlátozni. 

Azzal az érzéssel tértem vissza éber tudatállapotomhoz, hogy "ezt én egyedül is bármikor megtehetem."

Az anyám bennem is megvan. Nem kell, hogy kívül megjelenjen.

A sírás környékezett a boldogságtól, hogy megleltem azt, ami mindig is megvolt bennem,

csak nem mertem hagyni, hogy a felszínre jöjjön, és persze nem is mertem hinni sem,

hogy mindez a sok jó én is vagyok, én ilyen is vagyok.

Anyámról korábban mindig olyasmiket hallottam, hogy nagyon okos volt, de nem igazán

életrevaló. Most ez a kép egy csapásra megszűnt, ő sosem volt visszahúzódó.

Pusztán nem foglalkozott olyannal, amit nem tartott lényegesnek az életben.

Tulajdonképpen a bennem korábban kialakult kép újjászületett, elevenné vált,

és a helyére került. ÍGY JÓ, CSAK ÍGY JÓ!

Kívánom, hogy mindenki tapasztaljon meg ilyet egyszer életében, azaz:

nem lehet elveszett, nem lehet rossz, hogy megismételhetetlen és nincs megbocsáthatatlan semmi sem.

 

László

 

Segítség a gyász feldolgozásában, vizualizációs gyakorlatok: Berkó Zsófia 20 55 33 44 7