Párkapcsolati dilemmák

Az önismereti munka elengedhetetlen része, hogy megvizsgáljunk néhány korábban kellemetlennek vélt kérdést. Ez a kis írás talán másokat is hozzásegít hasznos felismerésekhez.

Milyen kapcsolatban, milyen partner mellet éreznéd jól magad? 
Nem gondoltam volna, hogy ha egyszer valaki felteszi nekem a kérdést, mint tanácsadóm tette, akkor csak az elvárt klisékkel tudok válaszolni. Mégis, azt szeretném, ha olyan ember lenne a párom, aki megbecsül és elfogad. Fontos, hogy éreztesse azt velem, hogy van helyem az életében és nem csak Én meg Te létezik a kapcsolatban, hanem a „Mi” játszik központi szerepet. Olyan partnerre vágyom, akivel tisztán meg lehet húzni a kapcsolati határokat, akire lehet számítani, aki mosolyogva felsegít, ha támogatásra van szükségem.
 
Milyen családi mintákat lehet felfedezni a párkapcsolatok vonatkozásában, különös tekintettel  édesanya és édesapa házasságára? A gondozók mely pozitív vagy negatív tulajdonságai tükröződnek a partner jellemvonásaiban, viselkedésmintáiban?
Átgondolva, milyen családi minták állnak előttem, már nem is meglepő némely kapcsolatbeli negatív viselkedési forma, amit felvettem, helyesebben követtem, ismételgettem. Gyerekként azt láttam, hogy anya és apa kiabál, ha probléma van. Anyu hisztizik, megsértődik vagy sír, ha nem nyeri meg a „játszmát”. Apu kiabál, aztán már nem is szól, játssza a sértődöttet. Harag, feszültség, nyoma sincs az őszinte, építő jellegű kommunikációnak. Mind emellett a maguk módján fontosak voltunk nekik és mindent megtettek értünk, gyerekekért.
 
Milyen hiányokat és sérüléseket éltél meg gyermekkorodban?
Gyermekként azt szerettem volna a legjobban, hogy biztonságban érezzem magam. A szülők válása során feszültségben és a labilitás érzésével teltek a hónapok. Nem értettem, hogy mi történik, csak éreztem, hogy nincs igazán helyem sehol és a megszokott rend felborult. Ez mély nyomot hagyott bennem és évek kellettek, hogy megszokjam a helyzetet. Sajnos mostanáig ezeket a sérüléseket cipeltem, amit eddig, miután fel sem ismertem, nem voltam rá tudatos, eddig még képtelen voltam elengedni. Most már látom az összefüggéseket, biztos vagyok benne, ez egy minőségében új párkapcsolat kezdete lehet. 
Ezek a fentebb említett negatív érzések újra és újra előtérbe kerültek az életemben. Félelemmel töltött el, ha bizonytalanságban tartott valaki és féltem attól, hogy cserben hagynak, elhagynak, mert nem vagyok elég jó. Talán tudat alatt ezt próbáltam mindig is kompenzálni a maximalizmusommal. Igyekeztem tökéletes lenni, hiszen az volt a téveszmém, hogy csak így lehetek szerethető és így meg tudom akadályozni, újra át kelljen élnem a fájdalmat, hogy cserbenhagynak, hogy nem vagyok elég jó és méltó a szeretetre.
Az eddigi párkapcsolataimban tele voltam frusztrációkkal, a túlbiztosítási vágy miatt a „Mi van, ha…” kérdések tömkelegével és a saját magam által kitalált, generált kapcsolati problémákkal. Sajnos nem láttam be, hogy többnyire én reagáltam rosszul a kritikus helyzetekben. Az őszinte, saját igényeket közvetítő, tiszta kommunikáció helyett hisztiztem, sírtam, magamban kombináltam és saját magam hergeltem a végtelenségig.
A párom egy csupa szív, jó lelkű, tiszteletreméltó ember. Akire férfiként és emberként fel tudok nézni, úgy mint gyermekként édesapámra. Azonban nem nyitott, nem enged be az életébe, konfliktuskerülő típus. Egy olyan emberrel, aki kerüli az összetűzéseket és tartja a távolságot, nagyon nehéz kapcsolatot építeni, fejleszteni. Már látom, hasonlít édesapámra abban is, hogy szándékosan ő sem beszél a problémákról, a problémák forrását minden esetben magára vállalja, mint egy mártír, ezzel kellemetlen helyzetbe hozva engem.
Viszont az tetszik a legjobban a partneremben, hogy ha fontos neki valami, akkor azért bármit megtesz. Azt szeretném, ha én is olyan fontos lennék, hogy tegyen azért, hogy legyen MI és ne legyen tovább bizonytalanság…
 
Mi az, amit konkrétan tehetsz, amiért felelősséget lehet vállalni? 
Amit én tudok változtatni a kapcsolatunk érdekében, ami rajtam múlik, azt én megteszem.
 
A beszélgetések és gyakorlatok során fény derült azokra a konkrét szemlélet- és viselkedésbeli változtatási lehetőségekre, amely segíthetnek begyógyítani a gyermekkori sebeket és kedvezőbb irányba terelni a kapcsolatunk folyását, bár azt is tiszteletben kell tartani és tudni kell elfogadni, ha a szintén szabad akarattal rendelkező másik fél nem kész még lelkileg a sorsdöntő változásokra.
Ma már úgy gondolom, hogy nem függvénye a jó közérzetemnek, hogy vele vagy nélküle folytatódik az életem. Ezzel megszűnt a függőségem, visszavettem a felelősséget az életemért, és ez furcsa mód sok szabadságot és erőt ad nekem. Sokat dolgoztunk, elemeztünk, mentális gyakorlatokat végeztünk a „Gyógyító beszélgetések” során, ugyanakkor úgy érzem, mindenképpen megérte… A magam részéről folytatom ezt az izgalmas kalandot és belső utazást. 
  
Egy visszajelzés…
Nemrég összefutottam egy ismerőssel, aki már fél éve nem látott. Nagy meglepetésemre, azzal kezdte a beszélgetést, hogy mennyire ki vagyok virulva, valamint szerinte sugárzik belőlem, hogy jól érezem magam a bőrömben, továbbá hogy elindultam valamilyen pozitív változás mentén. 
 
A változás jó dolog, nem kell félnünk tőle és mindig csak egy kis lépéssel kezdődik, … feltéve, ha meg merjük tenni ezt a bizonyos első lépést … Légy Te is bátor!   
 
Edit
 
Gyógyító beszélgetés
Berkó Zsófia önismereti tanácsadó, személyiségfejlesztő tréner
20 55 33 44 7