Úgy érzem, most érett be mindaz, amit a "Gyógyító beszélgetések" során tanultam.

Már tényleg nem tudtam, hogyan tovább, miért vagyok ennyire érzékeny, miért dőlnek kiapadhatatlanul a nyomasztó gondolatok, a legapróbb dolog miatt is bűntudatot éreztem. Hiába vizsgáltam meg, tudatosítottam, hogy mindez csak az én agyszüleményem, mindhiába... 

Az egyik irányított beszélgetés közben szinte kirobbant belőlem a feszültség, no nem a szó szoros értelmében, csak dühös voltam, mint akit sarokba szorítottak. Mintha az egóm menekült volna... Szinte minden beszélgetés alkalmával elhangzott, minden megvan bennem, ami a változtatáshoz, a továbblépéshez szükséges. Azért ez megnyugtató, igaz? Ellenben a következő gyakori mondatom csak hátráltat:"Nem tudom, miért vagyok ilyen." Ez egy negatív ítélet, amely csak tovább mélyíti a gödröt. Az átlagnál jóval érzékenyebb vagyok. Jó, de mégis hogyan kezeljem?

A foglalkozásokon a beszélgetések és gyakorlatok hatására lassan megértettem, meg kell tartanom a határokat, másokkal és magammal szemben is. Nem vállalhatok felelősséget másokért, csakis magamért. Ennek felismerése súlyos terheket képes levenni az ember válláról, de ezt is éberséggel, a kritikus helyzetek közös elemzésével, tudatosításával tudtam a helyükre tenni.
 
Az éberség és tudatosodás útján a napi pillanatfelvételek olyanok, mint az útjelző táblák.
Korábban, bizonyos helyzetekben úgy éreztem, hogy "ÚRISTEN!", ettől rosszabb már valóban nem történhet. Például nemrégiben egy eléggé megalázónak ítélt szituációba kerültem, amiről akkor azt gondoltam, gyakorlatig meghatározza majd a következő hónapokat. (De szerencsére nem így történt!)
Az adott pillanatban, mikor egy ember döntésének hatására azt hittem hirtelen, kissé túlzóan: "összeomlott a világ", nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Az egós énem idegbeteg volt, vergődött. A bölcs énem viszont, vagyis amit annak neveztünk el, mintha nevetett volna, persze csak jelképesen. 
Végérvényesen ráébredtem, valóban színház az egész. Dönthetek, néző szeretnék lenni, vagy szereplő.
Úgy döntöttem, maradok a nézőtéren. Sőt, arról is dönthetek, milyen darabot nézek. Minden csak nézőpont kérdése.
Még akkor is, amikor egy adott pillanatban utálom az egészet, mindent! A világot, az embereket, magamat. Szerencsére egyre ritkábban, de néha-néha előfordul még.
Elfogadtam, hogy az utálkozós énem is én vagyok. Már nem menekülök önmagam elől. Önmagam elfogadása a legfontosabb. Minden pillanatban, itt és most.
 
Lassacskán megtudom, ki is vagyok, és azt is, mit szeretnék megvalósítani az életemben.
Tudom, van egy tudatosabb, felsőbb énünk, az intuíciónk megnyilvánulásait időnként egy belső hang formájában is hallhatjuk, és végül, de nem utolsó sorban, ami a legfontosabb, hiszem, hogy mindannyian csodálatos teremtmények vagyunk. 
 
Károly
 
Időpont egyeztetése: Berkó Zsófia önismereti tanácsadó, személyiségfejlesztő tréner 20 55 33 44 7 (sms)