„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, de nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de a lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
ahova Ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem."
Khalil Gibran: A gyermekekről (részlet)
Révbíró Tamás fordítása
Az óvodáskor a két és fél, hároméves kortól a hat - hétéves korig terjedő időszak. A korábbi fantasztikusan gyors fejlődés lelassul, bár a testfelépítés még magán hordozza a gyermeki jellegzetességeket, azaz a fej még aránytalanul nagy a törzshöz képest, a végtagok egyre ügyesebbek. Először három, majd kétkerekű biciklin tanulnak meg kerekezni, kézügyességüket jelzi, hogy egyre ügyesebben kapják el a labdát, magabiztosan kezelik az ollót, egyedül öltöznek, esetleg a cipőfűzőjüket is be tudják kötni. Az iskolakezdéshez szükséges finom motoros koordináció is fokozatosan alakul, azaz képessé válik a geometriai formák, a számok, a betűk másolására, vagyis utánzására. Az óvodás gyermek már mindent megfigyel, amit a környezetében lát, értelmez a maga módján, megpróbálja leutánozni, ennek fő terepe a játék.
„A kisgyermek amit hall elfelejti, amit lát, már inkább megjegyzi,
de amiben tevékenyen ő is részt vesz, az bizonyára bevésődik az emlékezetébe.”
Kodály Zoltán
„Játszani is engedd…”
Az óvodában zajló élet középpontjában a játék áll. A játék a gyermek alaptevékenysége, tevékenységvágyának kifejeződése. Spontán, minden külső kényszertől mentes örömforrás. A játszó gyerek ellazult és derűs, a beleélés, az illúzió átélése feszültségcsökkenést eredményez. Olyan vágykielégítő tevékenység, amelynek célja a játékon belül, a játékban önmagában van. Örömet jelenthet valamilyen óhajtott szituáció megteremtése, megszabadulást jelenthet kellemetlen, konfliktusos érzésektől, illetve a félelem feloldására is alkalmas lehet. Nincs semmi olyan egyéb tevékenység ebben az életkorban, amely olyan mértékben volna képes hatni a gyermek szinte valamennyi pszichés és szociális személyiség-komponensére, mint a játék. A gyermek felfedező hajlama, kíváncsisága, a felnőtthöz való hasonlítás igénye, a pszichikus szükséglet rangjára emelik a játékot.
A játék sokszor a valóságból táplálkozik, a csemeték leutánozzák a környezetüket, a felnőttek világát. Az utánzás a gyermek számára valamilyen újnak a különböző szintű ismétlése, gyakorlása, ami az életkor növekedésével egyre tökéletesebbé válik. Az utánzásban nagy szerepe van a szabályoknak is, amit addig ismételnek játékos keretek között, míg azok teljesen beépülnek a személyiségbe. A kisgyermek az utánzott személyhez akar hasonló lenni, elsősorban ahhoz, akihez erős érzelmi szállal kötődik. Három éves korban megkezdődik a nemi szerepek utánzása, az identitás erősödése. A fiúk még együtt játsszanak a lányokkal a babasarokban, de négy éves korban már kevésbé vállalnak női szerepeket, ötévesen pedig már semmiképpen. Ekkor már a lányok is a nemi hovatartozásuknak megfelelő szerepeket vesznek fel, inkább a családi játékszerepeket preferálják. A fiúk kalandvágyó szelleme már megmutatkozik, szívesen alakítanak hősöket, az utazásos felfedezéseket kedvelik. Inkább az alkotó tevékenységre koncentrálnak, míg a lányok jobbára a kommunikatívabb szerepeket másolgatják.
A szerepjáték a domináns játékfajta az óvodában. Ezekben a gyermekek a felnőttek tevékenységeit és a közöttük lévő viszonyokat játékkörülmények között, képzeletük segítségével, helyettesítő játékeszközökkel tulajdonképpen újraalkotják. A szerepjátékok segítenek a társakhoz, a felnőttekhez fűződő viszony meghatározásához, az önismeret kibontakozásához. Ha formailag visszatekintünk, láthatjuk, hogy a kisgyermekekre még a magányos játék a jellemző, ilyenkor a játékszer és a cselekvés olyan mértékben leköti, hogy a másik gyerekre nem tud és nem is akar figyelni. Majd következik a szemlélődés időszaka, amikor már játékszereket cserélnek, beszélgetnek, végül az együttműködő játék lesz a társakkal végzett legfejlettebb játékforma.
Bár a játékban a valóság és a képzeleti kép keveredik, a kettő mégis külön él a gyermek tudatában, nem téveszti szem elől, hogy a tárgyaknak az általa felruházott tulajdonságai nem felelnek meg a valóságnak. A játékból kilépve a tárgyak visszakapják eredeti rendeltetésüket. A gyermek bármennyire is beleéli magát a játékba, mégis megőrzi realitásérzékét.
Az óvodáskor másik magasabb rendű játéka a „kezdetleges szabály játék”. Tulajdonképpen azok tartoznak ebbe a csoportba, amelyek előre meghatározott, pontos szabályok szerint folynak le. Itt is a kettős tudat a jellemző, a kicsik még nem értik, hogy a cél a közös tevékenység összehangolása.
A szabálykövetés elemeit tartalmazza a fogócska és a bújócska, melynek variációi minden kultúrában megtalálhatóak, így a mesékhez hasonlóan alkalmat adnak a különféle élethelyzetek feldolgozására
Egyszer volt, hol nem volt…
Így kezdődnek a mesék, ezzel a kedves, biztonságot adó mondattal. Vajon mitől ilyen varázslatosak? Ennek fogunk most utána járni, … aki nem hiszi, járjon utána maga.
A cseperedő lányok és fiúk mesehallgatás közben a történetek mellett a felnőttek közelségét, figyelmét is élvezik. Keresik a testi kontaktust, ölbe kéredzkednek, ujjuk gyakran a szájukba csusszan, csupa fül lesznek és arra vágynak, hogy az idősebbek magukhoz emeljék őket. Olyan ez, mint egyfajta beavatás…
Beavatás, mert soha életében nem tanul többet az ember, mint első életéveiben. A gyerek maga a tanulás, egész lényével szívja magába a világ rezdüléseit, játékaival, a mesék befogadásával igyekszik magát a környezete törvényszerűségeinek szövevényében, saját mikrokozmoszát az őt körülvevő makrokozmoszban elhelyezni.
Életét akkor gazdagítja a leginkább, ha mozgásba hozza képzeletét, fejleszti intellektusát, eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyival, elismeri nehézségeit, ugyanakkor megoldásokat is javasol kínzó problémáira. Röviden, ha egyszerre reagál személyiségének legtöbb megnyilvánulására. Leginkább a saját életéről, szülei hétköznapjairól szeret hallani. Minél részletesebb az elbeszélés, minél több a párbeszéd, annál inkább ráismer saját élete motívumaira, képzeletben letapogatja, újraéli mindazt, ami már megtörtént vele, amit már tud a világról. Ha többet tud a gyermek arról, mit csinálnak a szülei, amikor nincsenek vele, a távollétükben tapasztalt hiányérzet feszültsége csökken. Azáltal, hogy elmeséljük nekik a nagyok napjának lefolyását, szavakhoz kötjük, kifejezhetővé tesszük az élményeket. Ennek révén válnak felidézhetővé, beszélgetésbe illeszthetővé a saját maga által átéltek is, és az emlékek megőrzésének és felhasználásának képessége is jelentősen fejlődik.
Négy-öt éves korban kialakul egy sajátos, mesét hallgató viselkedésmód. Mikor a felnőtt belekezd a mesélésbe, megváltozik a hanghordozása, a gesztusa. A sejtelmes hangulat érzékelteti, hogy a most következő történet már egy másik dimenzió, a mesevilág része, távol a megszokott hétköznapoktól, amibe az óvodás mégis nagyon könnyen beleéli magát. Elmereng, várja a csodát… Két tudatszint jelenik meg egyszerre, keveredik az ébrenlét és az álom tudatszintje, ahogy a felnőtt a színházi előadást nézi. Pontosan tudja, hogy jelen van a valóság, miközben beleéli magát egy másik, elvarázsolt eseménysorba. Ekkor már nem téveszti össze magát a mesehőssel, nem úgy, mint előzőleg, kis-óvodáskorban, amikor még a világról szóló ismeretek elmosódottabbak, labilisabbak, így az illúziónak még sokkal nagyobb a terepe.
Ami a mesében van, az mindig „itt és most és mindig” történik. A kis figyelők és hallgatók a mese szövegével fáradság nélkül merülnek le egy messzi, születésük előtti időbe, amely minden meséléssel újrateremtődik. A mese, mint műalkotás, arhaikus ősképeket közvetít a ma élők, az utódok számára. Tartalmazza a mítoszok maradványait, pl. szárnyas ló, a népmesék elemeit, amelyek magukban foglalják a keresztény középkor vallásos bűntudatának kivetítéseit, pl. boszorkány, ördög. Át meg át vannak szőve társadalmi tapasztalatok áttételeivel, pl. gonosz mostoha, az igazságért küzdő szegénylegény figurája.
A mesei fordulatok egyik fő motívuma az átváltozás, amely iránti fogékonyság megfelel annak, hogy a gyermeki gondolkodásban, így a játékban is minden lehetséges. A meseinek és a gyermekinek a másik megfeleltetése az ellentétek kedvelése, pl. jóságos tündér -gonosz boszorkány, de ugyanilyen szélsőségeket tartalmaz a mese természetrajza is, pl. feneketlen tó - égig érő fa. Az emberpalánta kezdetben csak úgy képes beleélni magát abba, hogy valami szép vagy csúnya, magas vagy mély, kicsi vagy nagy, ha előbb a szélsőségeket tapasztalja meg, így alakul ki a viszonyítási rendszere. Tetten érhető motívum még a cselekmény ívének ceremoniális ismételgetése, pl. a királyfi útra kel kiszabadítani a lányt, illetve a verbális fordulatok keretszerűsége, pl. ahol a madár sem jár, vagy máig is élnek, ha meg nem haltak. A ceremoniális sorrend révén mindenki előre sejti, mi fog következni, a várakozás mindig be is teljesül, ezáltal feszültségoldó hatása van. Biztonságérzetet ad az is, hogy a hős veszélybe kerül, de mindig megmenekül, ami annak az életérzésnek felelhet meg, hogy a gyermek kicsinysége miatt sokszor veszélybe sodródik az általa veszélyesnek megélt felnőtt világban. Sőt ami a legbiztatóbb, a hős mindig elnyeri méltó jutalmát, pl. a királyfi legyőzi a sárkányt és elnyeri a szépséges királykisasszony kezét és véle a király fele királyságát, szóval ha csak a mesék világában is, de a vágyálmok teljesülhetnek. (No, azért itt sem ingyen, mert először ugye azért le kell győzni azt a rettenetes hétfejű sárkányt.)
Itt mutatkozik meg a mese legfontosabb, erkölcsi nevelő hatása, amit a meseszövés finom eszközökkel, burkoltan, mégis kézzelfoghatóan jelez. A cél az, hogy az óvodás el tudja fogadni az élet problematikus természetét, a nehézségek ne futamítsák meg, érezze, a felmerült akadályok legyőzhetőek. A valóságban nem minden sorsfordulat végződik meseszerűen, de ezzel a fájdalmas felismeréssel nagyobb belső biztonsággal és erővel küzd meg, ha kisebb korában már bensőjében megélte, hogy jó a gyengék mellett kiállni, a gyenge is elnyerheti a jutalmat, ha bátorság van a szívében és igaz úton jár. A mese képei a lét gyökeréig érnek és világmagyarázatokat közvetítenek, pl. rend van a világban, jelen van a rossz, de legyőzhető, az úton végig kell menni…
A mai gyermekek már nem feltétlenül a család biztonságos szárnyai alatt cseperednek fel, ezért még fontosabb, hogy megismerjenek olyan hősöket, akikkel azonosulni tudnak, akik bátran, egyedül vágnak neki a világnak, bár induláskor még nem tudják végső céljukat, bíznak magukban, és a helyes utat követve meg is találják biztos helyüket a világban.
Használjuk ki a mesék nyújtotta csodálatos lehetőséget és élvezzük az együtt töltött időt, bár a közös játék élményéről se feledkezzünk meg, a gyermeki világ ártatlanságának újra- és újra tapasztalásával mi „elrontott” felnőttek is megtisztulhatunk.
Próbálhattok olyanná lenni mint ők,
De ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok,
Mert az élet sem visszafelé halad,
Sem meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajítása a ti örömetek forrása
Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.
Khalil Gibran: A gyermekekről (részlet)
Révbíró Tamás fordítása
Felhasznált irodalom:
Mérei Ferenc - V. Binet Ágnes: Gyermeklélektan
Kovácsné dr.Bakosi Éva: Játék és tanulás az óvodában
Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek
Peter Lang: A gyermeknek mese kell
Füle Erika: A meséről