Ha a szülői szerep identitássá válik…

Ha a szülői szerep identitássá válik, tehát ha az „én tudat” teljesen ebből eredeztethető, akkor  ez a funkció túlhangsúlyozott lesz és átveszi az irányítást. A veszélytől való túloltalmazás akadályozza a gyermeket abban, hogy kipróbálja magát a felfedezésre váló világban, hogy felnőttként teljesítse a sorsfeladatát. Ha a szülői szerepet túljátssza a felnőtt gyermekei esetében, az akadályozza az őszinte, valódi kapcsolat kialakulását. Ha ezzel a szereppel definiálja magát, tudattalanul attól fél, hogy elveszíti identitását, ha felhagy ezzel a szerepkörrel.   
Teret kell hagyni a gyermekeknek a létezéshez, az elvárások nélküli létezéshez. Bizonyára nehéz látni, amikor a gyermekek megtapasztalják a szenvedés különböző formáit, de  lehetséges, hogy ezt csak a szülő látja hibának, mert a gyermek éppen ennek a tapasztalásnak a megszerzésére született, persze a boldogító tapasztalatok mellett. Ha a szülő megkímélhetné utódait a szenvedéstől, felszínes lényekké válnának, de ennek nincs is valóságalapja. A szenvedésnek mindig nemes célja van, mégpedig a fejlődés.
A gyermek vágyik a szülő jelenlétére, figyelmére, emberi lényként és nem szerepként. Kevésbé cselekvőként, inkább létezőként.  Aki csendes nyugalommal és elfogadással mindig jelen van. Az emberi dimenzióban többet tud és többet tapasztalt a gyermeknél, ez tudattalanul alá- és fölérendeltséget generál. Így a szeretet feltételes és hullámzó. Ha viszont felismeri benne a másik, tapasztalásra született emberi lényt, kialakulhat egy teljesebb szeretetérzés, egy még hitelesebb és őszintébb kapcsolat.  
Amikor a felnőtt viselkedése egyszerű és természetes, már a puszta jelenléte is transzformáló hatású.  
Akkor a legerőteljesebb a szülő jó hatása, ha a tettei szerepmentesek. Mindig a „nem vagyok elég jó” gondolat vezet a szerepjátszáshoz, de tudnunk kell, hogy formailag egyeseknél mindig kevesebbek, másoknál pedig többek leszünk. Ez azonban soha nem érinti legbensőbb, „Isteni” lényegünket.

 /Forrás: Echart Tolle/