Párkapcsolati minták

Édesapa részéről a nagymamát csak képről ismertem, állítólag uralma alatt tartotta a családját, mindig megmondta, mik az elvárások. Édesanya részéről, nagypapa és nagymama külön ágyban aludtak, a nagymama alárendelte magát a nagypapának és az egész családjának az elvárások, szokások tekintetében, még ha neki azok nem is voltak jók. Ennyit a nagyszülőkről. 

Édesapának nem édesanyámmal volt kapcsolata, hanem a születési családjával, az ő szüleivel. Édesanya költözött hozzá, ő alkalmazkodott, úgy tűnt, édesanya a lelkét is kitette. Akkor is, ha fáradt volt, és sokszor csinálta, amit nem akart, és a külsőségek, a vélt, vagy valós elvárások uralták az életét.

Most már látom, a párommal pont ez van! Engem egyedül hagy és a barátokkal van, nem velem törődik. Én alkalmazkodom, én teszem bele a lelkemet a kapcsolatba.
Bár nagyon más a párom, édesapám, édesanyám és én, mégis mintha egy mintát rá lehetne húzni a kapcsolatokra. A minta ugyanaz, mégpedig az, hogy a férfi kényelmes, nem mozdul (érzelmi téren ilyen, amúgy nem ilyen), a külsőségekre ad, a külső emberek elvárásaira, és nem éli meg a belső lelki szeretetet, nem ad érzelmi támaszt a másiknak.
 
Édesapa sokszor csak kiment, mikor a mama kiabált, otthagyta. A párom egyszerűen csak nem reagál azokra a leveleimre, vagy a leveleim azon részeire, amik neki nem tetszenek. Édesanya már kiabál, annyira rossz neki az, ami van, mégis benne tartja magát a kapcsolatban, a szeretetre hivatkozva, ami felénk van, a gyerekei felé. Közben talán emiatt minket is utál, hogy úgymond miattunk kell szenvednie.
 
Én is kiabálok, annyira fáj, és mégis benne tartom magam a rossz kapcsolatban, és a másik meg sem hallja, mint otthon édesapám. Nem hogy szeretetet nem ad, semmit, nincs párkapcsolat valójában, (jó, persze, néha ad), igen, velünk is ez van! Annyira mennék kirándulni, édesanyám is ment volna, aztán mindig ebédet főzött. Én is sokszor a kötelesség mellett döntök, a kötelesség mellett, ami mások elvárásaiból adódik a számomra, és nekem nem sok közöm van hozzá. 
 
Egyik szülőm sem valósította meg önmagát. Édesapám nem olyan volt, mint amilyet édesanyám akart, mégis vele maradt, pedig mindig világgá akart volna menni.  „Soha nem kiabálnék, ha mindent szépen meg lehetne beszélni.” „Édesapátokat semmi nem érdekli, mégis minden úgy van, ahogy ő akarja.” Anyu mondta ezeket. Ez van a párommal is. Jézusom, ezt soha nem néztem meg így!  Egyszerűen csak nem válaszol, édesapám és a párom is, egyszerűen csak nem válaszol, és csinálja, amit akar.
 
Nem láttam boldog párkapcsolatot. A szüleim nem aludtak együtt, édesapám hangosan horkolt, a párom is horkol egy kicsit, és az engem zavar. Édesapám nem hall jól, és szerintem sokszor nem is akarta hallani édesanyámat, és a párom engem sem hallott meg, és nem is akart hallani. Ja, ki akarja hallani a kiabálást. Na jó, de ki akarja elviselni azokat a dolgokat, amiért kiabáltam általában?
 
Édesapa alárendelte magát a régi szokásoknak, a rokonoknak, a vélt, vagy valós elvárásoknak. A páromnál is ezt érzem. Édesanya pedig az édesapám  általi elvárásoknak. Egyikőjük sem volt önmaga. Édesanya nem ment el édesapától, mikor őneki már nem volt jó, azt mondta, miattunk, és én örülök, hogy nem váltak el. Én sem megyek el a kapcsolatból, mikor nekem nem jó, hanem ragaszkodom. Még ha rövid időre ki is szállok belőle, akkor is valahogy visszamegyek bele. Mert köt az érzelem…
 
De hogyan lehet ezt másképp?"
 
Ágnes (35)
 
Igen, lehet másképp! Mindig a minták felismerése az első lépés, majd az azt követő apró változtatásokkal - amit mi magunk teszünk meg és nem várjuk kiszolgáltatottan és tehetetlenül, hogy a másik legyen végre másmilyen -, óriási pozitív változásokat lehet elérni kapcsolatainkban. Várom a sikeres közös munkára!
 
Berkó Zsófia önismereti tanácsadó, személyiségfejlesztő tréner: 20 55 33 44 7